|
Fodor András a “Vallomások Bartókról” című művében a következőket írja:
1939ben a kaposvári állami fiúgimnázium növendéke lettem. A karakteres tanárfigurák közt külön respektussal figyeltem a tojásdadfejű, kopasz, szemüveges, rövidbajuszos, kiugró ádámcsutkájú, megjelenése és libegős járása közt szigort, humort egyszerre éreztető Gelléri Emilre. Pompásan illett rá a diáklelemény adta, kideríthetetlen eredetű név: Hobogász. Matematika, fizikaszakosként emlegették. Felettébb meglepett aztán, amikor énekórára jött be hozzánk, majd amikor a zeneteremben zongora mellől próbáztatni kezdte hangunkat, válogatott közülünk az iskola kórusába. Nyomban horogra kerültem s hamarosan ott volt nevem a hirdető táblán, szoprán 1, megjelöléssel.
Az énekkari próbákon lassankint földerült Gelléri kétlakiságának rejtélye. Sziporkázóan szellemes történeteket idézett budai diákéveiből. Ö is, mint még két tanárunk, az Eötvös Kollégium növendéke volt s mellesleg énekszakos diplomát szerzett a Zeneakadémián, a hajdan ugyancsak háromszakos, Eötvös kollégista Kodály Zoltán tanítványaként. S elhatározta, hogy Kaposváron az ő szellemében teremt új vokális kultúrát.
Csak később tudtam meg, hogy az iskolába lépésem előtt érettségizettek - akiktől a korabeli nyolc éves periódus szerint tulajdonképpen mi vettük át a stafétát , akikkel csak a folyosói tabló képein ismerkedtem, Sípos Gyula (már gimnazistaként is publikáló költő) és társai, 1939. május 1.-én levelet írtak Kodályhoz: "Kedves Mester, szíveskedjék a magyar diákságot új magyar ballagási nótával megajándékozni, hogy ne szomorú, idegen dallammal induljunk ki az életbe. . .
Kodály azonnal reagált. Válaszát az Énekszó "Kilép az életbe az első éneklő ifjúság, melynek nem kell a Ballag már a vén diák" cím alatt közli.
"Kedves fiúk! Írástok örvendetes jel. Megéreztétek, mégis hajnallik! S ki akartok fejtőzni a fojtogató nyirkos ködgomolyból. Arra azonban egy nóta kiiktatása, vagy akár a tányérsapka elvetése nem elég. Sok és nagy dolgot kell még vállalni. . . No de, sokat tesz már a szégyen nóta elhallgatása is."
Tény, hogy a kaposvári felbuzdulás követőkre talált. Egy évvel később az Énekszó hirtelen lángú jóslattal azt jövendöli, a Ballag már a vén diáknak örökre befellegzett. Az ifjak többé nem nyárspolgárnak készülnek s nem óhajtják világgá énekelni, hogy filiszterré lesznek.
Az Énekszóban adat található arról is, hogy a kaposvári fiúgimnázium kórusa 1939. májusi ifjúsági hangversenyén Arcadelt, Lasso, Bárdos művek s Kodály Jézus és a kufárokja szerepelt. "Teljes elismerésünk!" jegyzi meg a hírközlő.
Ezek voltak tehát a dicséretes előzmények, amikről én akkoriban nem tudtam. Mi 1939-40-ben a Mátrai képeket tanultuk. Elszánt buzgalommal, mert abban az időben még erre a kórusműre is ritkán vállalkozott iskolai énekkar. Büszkék voltunk nagyon, amikor levonult a Rádió s hosszadalmas, viaszlemezes masinériával fölvette produkciónkat. Ez húsvét táján lehetett, de én már a karácsonyi vakációkor végigdanoltam otthon "A Vidrócki híres nyáját". Apám épp úgy fölvillanyozódott tőle, mint amikor korábban, a Kaposmérői református elemiből vittem haza a frissen tanult zsoltárokat. A lelkes figyelemből megéreztem, ez az új hozomány épp olyan értékes, mint a korábbi pedig az iskolai énekórákon akkoriban még igen csak vegyes zenei koszton éltünk. A Harmath Karvaly féle hivatalos énektankönyvből ásatag tandalokat kellett tanulnunk. Szerencsére Kodály Mátrájának tiszta levegőjében bolyongva tíz éves fejjel is csak dedósokhoz illő bugyuta szamárságnak tekintettem az ilyen szövegű dalokat:
Házasodni szeretne a szomszéd Gyurka,
Eridj hozzá feleségül májas hurka!
Szomszéd asszony házasítsa meg a Gyurkát,
Mert a Gyurka úgy szereti,
Sülve, főve majd megeszi,
Azt a piros, tulipiros májas hurkát.
Mint amikor a kínos szégyenkezést a fölszabadító megigazulás váltja föl, úgy vettük kézbe aztán az új tankönyvet, a Kerényi Rajeczky féle Énekes ábécét. Lázas sietséggel tanultuk a benne lévő népdalokat, úgy emelkedve rajtuk, mint a megtisztító új szellemiség stációin. S a kötet szöveges kottái nemcsak a magyar népzene szépségéről győztek meg, de a közbeiktatott szlovák, rutén dallamokat, az "Aranyat, tömjént, mirhát" szövegű román kolindát, vagy a "Kaukázusi szűrmellény" tatár melódiáját is mélységesen megszeretették velünk. A véletlen ráhibázás gyönyörével énekeltük egybe a kvintváltós "Érik a szőlő, hajlik a vessző" alsó, felső sorát, s nem volt szükségünk semmi akkoriban gyakori vajákos magyarázatra népzenénk ősi, pentaton rétegének keleti eredetéről.
Értő és hü közönsége lettünk Ádám Jenőnek a Református Gyülekezeti házbeli előadásán. Ma is hallom, milyen finom kedéllyel dalolta a Somogyban ismerős nótát: "Hol jártál az éjjel cinegemadár. . .”
Az ő kórusait is énekeltük, meg Bárdosiét. Bizonnyal a Gelléri féle természetes pedagógiának köszönhető, hogy a váratlan váltás sem okozott zökkenőt: folyamatos ünnep volt a Haydn oratóriumának, az Évszakokat kezdő Tavasznak tanulása. A zene közösségteremtő nagy élményét ott éltem át először, 1941. május 24.-én, a kaposvári Városi Színház ifjúsági hangversenyén, a “vidám földműves”-ről énekelve.
Valójában csak két évig lehettem a kórus tagja, mert megbízható szopránom hamar változni kezdett, mégis úgy emlékszem az énekkari próbák színhelyére, mint nagy lehetőségek, jövendő csodák műhelyére. Nemcsak a Gelléri által behozott lemezekre gondolok (egyszer Beethoven VII. Szinfóniáját, máskor Liszt Les Preludes-jét, majd Saljapin hangját is megszólaltatta), de a köröttem zengő diáktorkok varázslatos erejére. Szabady József madárdalként tiszta átható hangjáról már akkor sejtettük: operaénekest fog majd minősíteni, Kétszery Zsolt baritonjáról ugyancsak éreztük, tisztelni fogják még a nagyvilág dalszínházaiban. De Vavrinecz, a későbbi Olsvai mögöttem dörmögő altja is kedves volt fülemnek. (Ö viszont nem sejthette még, hogy majdani önképzőköri elnökként rá fogom bírni arra, hogy nyilvános irodalmi estünkön a Katolikus Kör szörnyen lestrapált zongoráján játssza el a Medvetáncot.)
És mint Gelléri egyensúlyozó művészetének két famulusa, ott volt köztünk a hegedűben jeles Gaál János (a későbbi Gyulai Gaál), s az akkor még csak boszorkányos zongorajátékosnak ismert Lendvai Ernő. Róla mondták később, a próbák közben olykor Bartókot is játszott. A Hajnalt például a Tíz könnyű zongoradarabból.
Lehet az én memóriám ezzel nem tud elszámolni. Bartóktól nem énekeltünk a kórusban. Zenét még akkor se hallottam tőle, amikor 1943ban fiatal magyar tanárom kezembe adta József Attila új horizontot nyitó verseit. Ámde egy nagy személyiség jelentősége abbó1 is kirajzolódhat" ahogy a napi programok fölé emelik, ahogy néma tisztelettel várakozást keltenek iránta: ö még csak ezután következik, öt külön meg kell érdemelni. Mással nem tudom magyarázni ünnepélyes figyelmemet, ahogy egy havas téli estén, a sötét, csak kályhafény világította szobában odatapadtam az akkor éppen működő rádió helyszíni közvetítésére: Basilides Mária énekelte Bartók Ady dalait. "Óh, ágyam, koporsóm, koporsóm, be hívsz már, Be hívsz már. Lefekszem."
Nagyon furcsa volt, titkos találkozáshoz illő, zavarba hozó, de nem lehetett többé elfelejteni.
|
